Van az évnek egy napja, amely minden gyászolónak egyformán nehéz, amikor a leginkább meg tudjuk élni, hogy a gyász mennyire közösségi élmény. 

Ahogy visszagondolok az életemre, a halál már igen korán megérintett, bár akkor ezt még nem tudtam. Csepelen a temetőhöz közel laktunk, nagymamámmal rendszeresen - hetente - elzarándokoltunk oda rendbe tenni a szülei sírját, vittünk virágot, amíg ő tett-vett, addig a sírok között játszottam. Voltak szép sírok és voltak elhanyagoltak, volt márványköves, betonkeretes beültetve, sima betonlapos meg volt olyan is, ahol csak egy fakereszt és egy földkupac jelezte, hogy valakinek ez a végső nyughelye. Voltak szemmel láthatóan régi sírok és voltak koszorúkkal borított újak. Gyerekként a Halottak napjából csak annyit érzékeltem, hogy a temető megváltozott, szinte minden síron volt virág és az a rengeteg mécses... hát az valami gyönyörű volt. Már kamaszként ki nem hagytam volna a temetői túrát Halottak napján és ez a szokásom azóta is megmaradt, a gyerekeimet is vittem, amíg kisebbek voltak, és őket ugyanúgy lenyűgözte a sok fehér virág és a rengeteg mécses pislákoló fénye, mint annak idején engem. Gyerekként természetesen eszembe se jutott, hogy minden egyes sír valakinek a földi maradványait rejti, akit valaki mások gyászolnak...

A Halottak napja hangulata azután változott meg, hogy 1975 szeptemberében a nagybátyám - édesanyám testvére - meghalt egy autóbalesetben. Akkor 9 éves voltam, ott találkoztam először a gyásszal, ráadásul az egyik legnehezebb gyásszal: nagyszüleim a gyermeküket veszítették el. Nagyapám nem sokkal később rákos lett és fél év múlva ő is elment. Nagymamám soha nem tudta feldolgozni ezt a veszteséget, és onnantól kezdve Halottak napja előtt már napokkal ott lebegett a fájdalom a levegőben, és ahogy visszaemlékszem, mindannyian lehalkultunk, eltűnt a nevetés, mindenki csendben járt-kelt a lakásban, az asztalnál sem nagyon beszélgettünk. A szinte tapintható fájdalom mellett ott volt a félelem "attól a naptól", amikor el kell menni Füredre a temetőbe és szembesülni kell a visszavonhatatlan ténnyel, hogy ő már nincs itt. A nagybátyám miatti gyász elfedte a nagyapám halála miatti gyászt, legalábbis a mai napig nem tudom, hogy annak a gyásznak maradt-e hely anyám és nagyanyám lelkében. Nagyapámról és a nagybátyámról nagyon keveset tudok - miután meghaltak, szinte egyáltalán nem beszéltünk róluk. 

Az első olyan haláleset a családban, ami engem is megrázott, 14 éves koromban történt - apai nagymamám halála volt, 1980 karácsonyán, egészen pontosan december 24-én. Rákos volt, kórházban feküdt, apukámék bementek hozzá látogatóba reggel, és akkor derült ki, hogy ő már az Égiekkel karácsonyozik. Anyukám édesanyja velünk élt, apukám édesanyjával ritkábban találkoztam, de nagyon közel állt hozzám: tőle örököltem az arcberencezésemet, ő tanított kézimunkázni, és hófehér selyemhaja volt - már gyerekként is arra gondoltam, hogy szeretném, ha öreg koromra nekem is ilyen hófehér selyemhajam lenne. Nagyon kontrasztos volt a karácsony előtti készülődés és a hirtelen ránk szakadt csend... Ahogy a nagyapámról és a nagybátyámról, a nagymamámról se nagyon beszéltünk utána. Ahogy édesapám apukájáról is alig hallottam, aki még a születésem előtt halt meg. Az én családom csendben gyászolt, mindenki magába zárta fájdalmát, és minden évben, ahogy közeledett a Halottak napja, úgy csendesültünk el önkéntelenül, mert az elfedett, de soha be nem gyógyuló sebek újra és újra felszakadtak. A kommunikáció tárgya általában az volt, hogy mikor melyik temetőbe kell kimenni, melyik sírt ki rakja rendbe, milyen koszorút, virágot vegyünk, és persze a zsörtölődés a tömeg és a forgalom miatt. Nincsenek emlékeim arról, hogy akár egyszer is beszélgettünk volna azokról, akik már nincsenek itt, azokat a napokat kitöltötte az utánuk maradt űr, a hiányuk miatti fájdalom lehetetlenné tette az emlékezést. Ezt nagyon sokára értettem meg, a temetői túrákból kivontam magam, zavart, hogy ennyire a külsőségekre fókuszál a családom, kimondatlanul tán még haragudtam is rájuk. Most úgy látom, hogy egyszerűen számomra ez könnyebb volt, mint átérezni a fájdalmukat és azzal kezdeni valamit. Nem tudtam, mit jelent gyászolni, sok év után is. 

Idővel megismerkedtem különféle kultúrákkal, a halállal és a halál utáni élettel kapcsolatos elképzelésekkel,  talán a gyerekkori temetői élmények is hozzájárultak ahhoz, hogy mindig is foglalkoztatott ez a téma. Arra jöttem rá, hogy a mi nyugati civilizációnk is csak párszáz éve korlátozta be az életet a születés és halál közötti időre, kb. azóta, hogy a (természet)tudomány lett az új "vallás" - történelmi léptékkel csak pillanatok. A modern világképnek nem része a "túlvilágkép", ami erősen hat a gyászunkra is - halottaink igenis élnek bennünk, az emlékeinkben, és a fájó hiányok jobbára abból fakadnak, hogy a számunkra oly értékes kapcsolat a korábbi formájában megszűnik, nem tud megnyilvánulni, a fizikai és lelki mozdulatok célja hirtelen eltűnik, a szeretet áramlása elakad, mert azt tanultuk, hogy csak olyasvalakit lehet szeretni, aki fizikailag testben él - furcsán néznek ránk, és számunkra is furcsa lehet, ha egy halottról jelen időben mondjuk: szeretem. Pedig a szeretetünk nem halt meg vele együtt - ezért ápoljuk az emlékét, ezért gyászoljuk. És persze az is fáj, hogy már nem kapjuk meg tőle azt, amit korábban. Számomra hatalmas felismerés volt, amikor rájöttem, hogy hiába halt meg a férjem, én ettől még szerethetem. Most, jelen időben. Ahogy az édesanyámat is, és a vendégbabáimat. És már az, hogy nem tettem múlt időbe - tévesen - azt, ami a lelkem valósága, itt és most, függetlenül attól, hogy szeretetem "tárgya" él-e fizikai testben vagy sem, hihetetlenül felszabadító, megnyugtató érzés volt. Ettől persze még fájt a fizikai hiány, de el tudtam kezdeni keresni más módokat arra, hogy legalább a kapcsolat megmaradjon, az ne kerüljön fel az amúgy is elég hosszú veszteséglistára. 

Mert a kapcsolat megmarad, pont ezért fáj, hogy fizikailag nem tudjuk megélni. Igaz, hogy kicsit "féloldalasnak" tűnik, hiszen a megszokott csatornák nem működnek. Némi odafigyeléssel azonban tetten érhetjük, hogy szeretteink tovább élnek bennünk, a mozdulatainkban, a szófordulatainkban, a gesztusainkban, amiket tőlük "vettünk át." A nagymamám ott van velem minden alkalommal, amikor főzök, és amikor a fiamat okítom a konyhában, és megkérdezi, hogy "mennyi lisztet tegyek a palacsintatésztába?" És önkéntelenül is elmosolyodok, mert eszembe jut, hogy az ilyen kérdésekre a nagyanyám azt válaszolta, hogy "amennyit felvesz", meg hogy "csak úgy gondolomra" - nem pont ezeket a válaszokat vártam, és jé, most én is bajban vagyok, mert sose mértem. Amikor terítek, az anyukámtól kapott ünnepi étkészletet teszem az asztalra, amikor karácsonyi csillagot horgolok, megjelenik előttem a kép, amikor a másik nagymamám tanított horgolni. A férjem benne van minden weboldalban, amit valaha készítettem - az internet az ő szerelme volt, nekem örökségem és egy módja annak, hogy továbbbvigyek valamit belőle, hogy ápoljam az emlékét. És most "duplán" itt van, amikor ezeket a sorokat írom a saját weboldalamra, amelyet nem tudtam volna összerakni, ha nem találja ki 2009-ben, hogy ő majd weboldalakat fog csinálni, és mert nélküle most fogalmam nem lenne arról, hogy mit jelent gyászolni. A régi fényképeket nézegetve előjönnek az emlékek, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy az legyek, aki most vagyok. Ezek a dolgok nem múltak el, soha nem is fognak. Halottak napján ezért inkább az életüket ünneplem, mint a halálukat gyászolom, amikor gyertyát, mécsest gyújtok és így tudok több szeretettel, mint fájdalommal emlékezni rájuk.