A gyászról

Mítoszok

A gyásszal kapcsolatban számtalan "mítosz" kering, amelyek nekem semmit nem segítettek a gyászfeldolgozásban, sőt, tetézték a problémáimat. Ezek saját tapasztalatok, és olykor teljesen mást tükröznek, mint a "hivatalos" álláspont (vagyis az, amit a pszichológusok, pszichoterapeuták, pszichiáterek mondanak). Attól függetlenül, hogy a saját tapasztalatom más volt, ha úgy érzed, elakadtál a folyamatban, kérd ki szakember véleményét!

A gyász "fázisai"

Elizabeth Kübler-Ross a 70-es években írt egy fantasztikus könyvet a haldokllókkal végzett munkájáról - ebben 5 fázist írt le, amelyen a halálos betegek átmennek a diagnózis okozta sokktól az elfogadásig: tagadás, harag, alkudozás, depresszió és elfogadás. Ezt az elméletet alkalmazták a gyászra is és közhely lett, hogy ha valaki átmegy szépen egymás után ezeken a fázisokon, akkor a gyászt kipipálhatja. E sematikus, leegyszerűsített változat ellen senki nem tiltakozott jobban, mint maga Kübler-Ross. Utolsó könyvét David Kesslerrel együtt írta és annak szentelte, hogy kb. 30 évnyi félreértést és félremagyarázást tisztázzon. 

A "fázisok" nem lineáris sorrendben követik egymást és a gyász "hullámvasút" természete miatt akár egy napon (vagy akár egy órán) belül több is megjelenhet,  visszatérhet, lehetnek érzések, amelyek jobban dominálnak, tartósabbak.

Nekem egyfajta iránytűként abban segített ez a megközelítés, hogy hamarabb beazonosítottam, hogy melyik a domináns érzés és akkor azzal dolgoztam, arra koncentráltam. Szóval én nem kukáznám csak azért, mert annyian félremagyarázták.

A gyászév

A "gyászév" kifejezés azt sugallja, hogy egy évig kell gyászolni. Ezzel szemben a gyász a lélek folyamata, a lélek pedig nem ismeri az időt. Az eredeti koncepció mögött valószínűleg az volt, hogy egy év alatt a gyászoló végigéli az "elsőket" (első születésnap, első karácsony, stb.) a szeretett személy nélkül, ebben az időszakban ott vannak mellette a közösség tagjai és átsegítik a különleges alkalmak nehézségein. Olvastam valahol, hogy ma még ennél is kevesebbet szavaznak meg a gyászolóknak, a "normál" gyászfolyamatot a pszichológia 6-12 hónapra teszi. Ami ennél hosszabb, az már elhúzódó vagy komplikált gyász. 

A valóságban ahogy nincs két egy forma ember, nincs két egy forma gyász sem, még egyazon gyászolónál sem. A gyász idejét nem annyira a naptár határozza meg, hanem a kapcsolat, amely a gyászolót a halotthoz fűzte, illetve az, hogy "gyárilag" mennyire tud alkalmazkodni megváltozott körülményekhez, és persze még ezer más körülmény. Traumatikus haláleseteknél jóval több időre lehet szükség, és sokat segíthet segítő vagy terapeuta bevonása. 

A gyász időtartamára vonatkozó minden elvárást nehezítő körülménynek tartok, mivel azt az érzést kelti a gyászolóban, hogy valamit nem csinál jó, esetleg szégyent érezhet, mert "még nincs túl rajta", és könnyen elszigetelődhet, magára maradhat a gyászával. El lehet akadni, ebben az esetben azonban nem a noszogatás és az elvárások segítenek, hanem a támogatás. 

"Jól" gyászolni

A gyász ítélkezésmentes zóna (kellene, hogy legyen). Minden gyászoló egyedi és minden gyász egyedi, még egyazon gyászoló esetén is. Nincsenek szabályok. Hogy milyen mély a gyász az általában attól függ, hogy milyen nagynak éli meg a veszteséget a gyászoló, mennyire erős volt a kötődés. 

A gyász megítélése külső jegyek alapján (valaki hord-e feketét, sír-e, mennyit beszél róla, mennyire ragaszkodik tárgyakhoz, stb.) csak azokat az elvárásokat tükrözi, amelyeket a külvilág támaszt, illetve amelyek a külvilág számára láthatók. Arról, hogy valakiben mi zajlik és hol tart a saját feldolgozási folyamatában, nem feltétlenül árul el sokat. Lehet, hogy a gyászoló nem felel meg az elvárásoknak, "gyanúsan jól van", hamar megszabadul az elhunyt tárgyaitól, éli tovább az életét - ettől még belül szenvedhet, de az is lehet, hogy ő így gyászol. A másik véglet, amikor valaki nagyon sokat sír, folyamatosan erről beszél, semmit nem lehet elmozdítani a lakásban, ami túlzónak tűnhet. Korai gyász esetén (minimum 1 év) mindez benne van a pakliban. 

Gyakran hallom, hogy ha valaki nem sír vagy látszólag éli tovább az életét, mintha mi sem történt volna, a környezet aggódik érte, hogy "tagadásban van". Lehet, hogy így van, azonban a tagadás az egyik legfontosabb én-védő mechanizmus, ami megakadályozza, hogy a psziché károsodjon. És itt általában nem arról van szó, hogy az illető nem tudja, hogy mi történt, inkább attól, hogy egyszerűen nem áll készen arra, hogy mindezzel szembenézzen. A másik lehetőség az, hogy egyszerűen olyan veleszületett rezilienciával, alkalmazkodási képességgel rendelkezik, hogy hamar alkalmazkodik az "új normálishoz" - minél tisztább volt a kapcsolat, minél kevésbé terhelték megoldatlanságok, annál könnyebb elfogadni, feldolgozni a veszteséget és eljutni oda, hogy több szeretettel, mint fájdalommal hordozzuk valakinek az emlékét.

Ha kétségeid vannak azzal kapcsolatban, hogy "jól" gyászolsz-e, mert a környezeted mást sugall, akkor a környezet aggodalmát hagyd meg az aggódóknak, ez az ő dolguk. Ha azért vannak kétségeid, mert Te is megtanultad, hogy hogyan kell(ene) gyászolni, akkor beszélj valakivel erről (ne egy "megmondó" emberrel), vagy keress fel egy szakembert. 

Az élményeink, a tapasztalataink egymásra épülnek - különösen nagy veszteségek esetén sokszor kell egy következő, látszólag sokkal kisebb veszteség ahhoz, hogy egy korábbi gyász feldolgozása egy újabb szintre lépjen. Ezt nem lehet "elrontani", nincs olyan, hogy valaki "rosszul" gyászol vagy nem gyászol. Folyamatosan változunk, és ezzel a változással a megértés újabb és újabb szintjeire lépünk. Amikor itt az ideje, megtörténnek a dolgok. 

Ha úgy érzed, elakadtál, kérj segítséget, nem kell egyedül küzdeni ezzel. Ha úgy érzed, hogy a környezetedben egy gyászoló bajban van, beszélj egy szakemberrel (gyásztanácsadóval, pszichológussal), aki nagy valószínűséggel el tudja dönteni, hogy a "tünetek" alapján szükség van-e beavatkozásra és ha igen, akkor milyenre, illetve segíthet abban, hogy a gyászolóval kapcsolatos szorongásaidat oldja. Vannak nagyon nehéz esetek, amelyek tényleg szakembert igényelnek. Amit egy "civil" meg tud tenni, az egy támogató jelenlét és az odafigyelés. 

Az idő minden sebet begyógyít

De jó is lenne... Az idő múlása önmagában nem old meg semmit. A gyászévnél is írtam, hogy a lélek nem ismeri az időt, csak az elme. Az az élmény megvan, hogy ha várunk valamit, akkor úgy tűnik, mintha állna vagy legalábbis csigalassan haladna, ha viszont belefeledkezünk valamibe, akkor meg mintha repülne? 

Amikor azt várjuk, hogy ez elmúljon a fájdalom, reménykedünk benne, hogy ha letelik a gyászév, akkor majd jobb lesz, nagyon lassan telnek a napok és úgy tűnik, soha nem telik le ez a bizonyos első év. Ugyanakkor ha visszanézünk a mögöttünk álló hónapokra, érthetetlen, hogy már eltelt egy év - és még mindig itt vagyunk és még mindig fáj. Nem az idő oldja meg, hanem a belső munka, mi magunk. Az idő persze telik,  történik egy csomó minden, de ezzel legfeljebb lesznek újabb emlékek, amelyek elfedik a gyászt. Orvos-Tóth Noémi fogalmazta meg gyönyörűen: "A gyász nem múlik el. Nem múlik el, csak körbenövi az élet. " 

Vannak veszteségek, amelyek sebei tényleg begyógyulnak, egy idő után már nem annyira a fájdalom lesz a hangsúlyos, és képesek vagyunk örülni, hogy egyáltalán ismertük azt, aki elment örökre - bennünk él tovább. Más veszteségek sebeit csak ideig-óráig elfedik a hétköznapok és apróságoktól újra felszakadnak - akár évek múlva is. Ezeket nekünk kell begyógyítani magunkban, észrevenni, hogy hol fáj, megérteni, hogy miért fáj és/vagy egyszerűen csak hagyni, hogy fájjon. Mert ez az élő, érezhető bizonyítéka annak, hogy szerettünk és még most is szeretünk. A gyászmunka célja számomra az, hogy az emlékezés minél kevésbé fájdalmas, minél inkább szeretettel teli legyen. Ezért viszont - különösen traumatikus veszteségek után - tenni kell. Be kell járni a lélek útvesztőit, bevilágítani a sötét zugokba, ahol végül megtalálhatjuk a veszteség ajándékait.

 

Csendben gyászolók

Kapcsolat

 

© Csapó Krisztina 2019-2020 - Minden jog fenntartva.
ImpresszumAdatkezelési tájékoztatóFelhasználási feltételek