Jeles napok nélküle - Évfordulók

... avagy hogyan éljük túl az ünnepeket. Különös tekintettel az évfordulókra - vagy másképpen az "égi születésnapokra". 

A gyászév mögötti gondolat tulajdonképpen az, hogy az első évben megvannak az elkerülhetetlen szembesülések azzal, hogy többet már soha nem lesz minden a régi. Az első születésnap, amikor nem köszönt fel, az első születésnapja, amelyre nem veszek ajándékot és nem készítek ünnepi ebédet, tortát, az első húsvét, amikor nem locsol meg, az első Anyák napja, amikor nem kapok tőle is igazi lopott orgonát, az első évfordulónk, amelyet egyedül ünnepelek, az első karácsony, amikor a gyerekkel díszítem a házat, a fát - és ezekhez becsatlakozik a gyászév lezárásaként a halálának az első évfordulója. Az ember azt gondolja, hogy oké, most már mindent kipróbáltam, vissza lehet térni az életbe, a következő év majd könnyebb lesz... Vannak, akiknek igen, de azok számára, akik egy nagyon szoros kapcsolatot veszítettek el vagy traumatikus veszteséget éltek át, ilyenkor derül ki, hogy a naptárban peregnek a napok, de a seb még sajog, lüktet. 

Bár a gyászt aktiválhatja gyakorlatilag bármi (egy illat, egy kép, egy film, egy hely, egy mozdulat, egy közösen átélt szép pillanat körülményeinek ismétlődése, mint például egy napkelte/naplemente), az ünnepeknél jobb trigger nincs: ha hétköznap már jól boldogulunk is, ilyenkor garantáltan feltörnek emlékek, amelyek emlékeztetnek a hiányra, az űrre, ami utána maradt. És minimum egy sóhajjal, máskor azonban mérhetetlen szomorúsággal konstatáljuk újra és újra, hogy az ünnep már nem ugyanaz, mint volt. Egy meg- és feldolgozott veszteség esetén ez egy gyorsan tovatűnő árnyék, mert rögtön eszünkbe jutnak a szép emlékek, átmelegítenek és tudunk tovább készülődni egy mosollyal a szánk szegletén, és ahogy telnek az évnek, úgy kapnak egyre nagyobb teret ezek a szép emlékek. Mély vagy traumatikus veszteségnél ez sokkal nehezebben megy, a szép emlékek csak erősítik a hiányt, és könnyen találjuk magunkat abban a helyzetben, mintha megállt volna az idő, eltelt egy év, kettő, három, de a fájdalom még makacsul uralja a hangulatunkat már napokkal, akár hetekkel előtte. Újra előjönnek a klasszikus kérdések, a "miért?", a "mi lett volna, ha?", és pesze a "mikor lesz már jobb?" - és ezekre ugyanúgy nincs válasz, mint eddig. Mert a népszerű mítosszal ("az idő minden sebet begyógyít") ellentétben az idő múlása önmagában nem old meg semmit. 

Számomra a második év majdnem nehezebb volt, mint az első - a különbség alapvetően az volt, hogy azt hittem, majd jobb lesz, és amikor rájöttem, hogy semmi nem változott, ugyanúgy hiányzik, ugyanúgy fáj, ugyanúgy pörög az agyam a klasszikus kérdéseken, az egy hatalmas csalódás volt. Becsapva éreztem magam, ráadásul nagyon ijesztő volt a gondolat, hogy ha ez most ugyanolyan, mint először, akkor már mindig így lesz. Most, hogy visszaolvasom a régebbi gyásznaplómat, szinte szóról szóra ugyanazokat írtam a második évben, mint az elsőben. És persze csatlakozott hozzá az is, hogy "mit csinálok rosszul?". Azóta már tudom, hogy semmit nem csináltam rosszul, küzdöttem a traumával,  miközben gyászoltam - a negyedik évben találkoztam először azzal a gondolattal, hogy nincs olyan, hogy jól vagy rosszul gyászolni (örök hálám David Kesslernek ezért), ha valamilyen hibát elkövettem az az volt, hogy ítélkeztem magam felett, ami ugye nem segített, csak még mélyebbre vitt.

Ma 5 éve, hogy a férjem meghalt. Még tavaly is rettegtem az évfordulótól, előre vártam a fájdalmat, ami majd elönt, ahogy az előző évben meg az azelőttiben. Idén valami más volt. Talán a két héttel ezelőtti flashback - mintha a nehezén akkor túl lettem volna azzal, hogy átadtam magam a hiánynak, teret adtam a könnyeknek, és hogy mostanra begyakoroltam azt, hogy hogyan találok vissza a jelenbe. Megtanultam nem félni a fájdalomtól, nem menekülni, már nem gondolom, hogy BAJ, ha fáj - hiszen szerettem, elveszítettem valakit, aki 20 éven keresztül nagyon fontos szerepet töltött be az életemben - hogyne hiányozna? hogyne fájna, hogy nincs itt úgy, ahogy régen? Kellemes? naná, hogy nem, de nem lehet megúszni. De ha elzárkózok ettől a fájdalomtól, akkor el kell búcsúznom az emlékeimtől is, amelyek életem legszebb pillanatai voltak. 

Két hete azt találtam ki, hogy nem a halála évfordulójaként fogok erre a napra gondolni, hanem az "égi születésnapjaként". Elterveztem ezt a napot, készültem rá, és persze benne volt a pakliban, hogy valószínűleg lesznek nehéz pillanatok, de ezekért kárpótol az a szeretet, ami átjár, amikor Rá gondolok: fényképeket fogok nézegetni, amelyek bizonyítják, hogy bármilyen fájdalmas is most, semmiért nem adnám ezeket, ha ez az ára, hát ez. És zenét fogok hallgatni, azokat, amiket együtt hallgattunk, és sült krumplistészta lesz az "ünnepi ebéd" (a gyerekkor óta kedvenc) és ha a gyerek benne van, Susie és Tekergőt nézünk este. Ha nincs kedve az se baj. Mindenesetre kiülök este a teraszra csillagokat nézni. Mikor elment Németországba, mindkettőnk szíve össze volt szorulva a távolságtól, hogy hónapokig nem fogjuk látni egymást - akkor találtuk ki, hogy randizunk az Orion alatt - az onnan is látható meg innen is. És amikor találkozunk az Orion alatt, átadom neki mindazt, amit a neki szánt csomagba raktam: hálát, szeretetet, köszönetet, amiért az életem része volt.