Halottak napja
Október végén-november elején tömegek zarándokolnak a temetőkbe rendbe rakni a sírokat, mécsest gyújtani, emlékezni azokra, akik már nincsenek itt - fizikailag.
Minden kultúrában van az évnek egy napja, amikor azokra emlékezünk, akik már nincsenek itt. Sokak számára ez kimerül az olyan külsőségekben, hogy legalább évente egyszer elzarándokolnak a temetőbe rendbe rakni a sírokat és inkább nyűg, mert tömeg van, drága a virág, vagy egyszerűen azért, mert ez egy kulturális elvárás, amit a hátuk közepére kívánnak. Általában azokat érinti meg mélyebben, akik régóta gyászolnak, csendben, és talán tudatában sincsenek ennek, mert eltemették a veszteség miatti fájdalmat, ami ilyenkor - és más "jeles napokon" - bukkan csak a felszínre, mert a hétköznapok forgataga elfedi. Ők ilyenkor újra átélik a veszteség miatti szomorúságot, a fájó hiányokat, vagy egyszerűen csak a maguk számára is érthetetlen módon érzékenyebbek, "ugranak" apróságokra, vagy magukba fordulnak és átmenetileg elérhetetlenné válnak a környezetük számára.
Minél többet beszélgetek gyászolókkal, annál inkább erősödik bennem az érzés, hogy a legnagyobb veszteség tulajdonképpen az, hogy elveszítjük a kapcsolatot szerettünkkel, legalábbis abban a formában, ahogy korábban jelen volt az életünkben. Az elvárások, hogy "el kell engedni", minél hamarabb vissza kell térni a "régi kerékvágásba", de max egy év alatt (gyászév), általában csak arra jók, hogy a gyászolók bezárkózzanak és már ne beszéljenek arról, amit éreznek, elrejtsék a fájdalmukat, és olykor szégyent, bűntudatot érezzenek amiatt, hogy "rosszul gyászolnak". Pedig csak szeretnek - valakit, aki fizikailag már nincs itt. A szeretet nem halt vele együtt.
Amikor azt mondom, hogy szereTEM az 5 éve halott férjemet, a 6 éve halott anyámat, a 15-20 éve elveszített vendégbabáimat, furcsán néznek rám - mintha a haláluk miatt "helyesen" múlt időt kellene használnom, hiszen milyen az, hogy egy halottat szeretek? Pedig ha belegondolunk, az a tény, hogy ők már nincsenek jelen fizikailag az életünkben, nem jelenti azt, hogy ne gondolnánk rájuk, ne élnének az emlékeinkben, a szívünkben. Vagyis a kapcsolat megmarad, csak a megszokott forma veszik el, és a legtöbb szenvedést pont az a téveszme okozza, hogy aki meghalt, azt már nem szerethetjük (így jelen időben).
Nem számít, hogy ki mit gondol a halál utáni életről, halottaink BENNÜNK mindenképpen tovább élnek. Merjük hát bátran szeretni őket, itt és most, jelen időben, amikor gyertyát, mécsest gyújtunk értük, akár a temetőben, akár otthon.
