A gyászról
Hétköznapi veszteségeink - mikrogyászok
Van az évnek egy időszaka, amikor a legtöbb embernek egy kicsit összefacsarodik a lelke és megérinti az elmúlás érzése: amikor vége a nyárnak, valami megváltozik.
A nyári napforduló után ugyan már rövidülnek a nappalok, de ebből az elején még keveset veszünk észre, de augusztus vége felé már felkaphatjuk a fejünket, hogy jé, még csak 8 óra? Kint már sötétedik, nemrég még 9-kor is világos volt. Augusztus utolsó hetében pedig az ifjúság és a gyermekes családok számára elkezdődik a készülés az óvodára, iskolára. Érezzük, hogy valaminek vége van, valami új kezdődik. Ez különösen hangsúlyos ott, ahol egy nagyobb váltás történik, például a gyermek óvodába megy és először hagyja el a családi fészket, vagy általános iskolába, gimnáziumba, egyetemre megy, esetleg a fiatal elköltözik, önálló életet kezd. Emlékszem a torokszorító érzésre, amikor először hagytam ott a kisfiamat az oviban, ott mosolyogtam, biztattam, majd hazamentem - és végre jól kizokogtam magam. Tudtam, hogy jó helyen van, hogy ez az élet rendje, ettől azonban még hiányzott, és első nap frankón nem tudtam mit kezdeni magammal, mert felborult az addigi ritmus, ami éveken át meghatározta az életemet és valamiért nem tudtam felhőtlenül örülni a rám szakadt szabadságnak, ijesztő volt az a gondolat is, hogy ez most már mindig így lesz, valaminek visszavonhatatlanul vége lett.
Amikor valami "jó" új kezdődik, azt általában izgalommal várjuk, de ebbe az izgalomba vegyül valamennyi szomorúság is: egy életszakasz lezárul, annak minden nehézségével és szépségével. A nehézségeket általában nem siratjuk, de visszafelé tekintve általában inkább a szépre emlékezünk, és ennek a szépségnek az elmúlását általában egy ki nem mondott veszteségként éljük meg. Mivel az élet természetes rendjéről van szó, itt hajlamosak vagyunk eltagadni ezeket, mert haladni kell a korral, ezt a fejünkkel tudjuk, és van egy külső-belső elvárás arra nézve, hogy örüljünk a változásnak, még ha belül egy picit bele is halunk. Ezek a mi kis mikrogyászaink, amelyeket nem is nevezünk gyásznak, nem is feltétlenül tudatosulnak, ahogy maga a veszteség sem. Hasonló megéléseket hozhat egy költözés, egy munkahelyváltás vagy akár a menopauza. Valami elmúlt, valami új kezdődik sokszor olyasmi, amit nemcsak tudtunk, hanem egyenesen terveztünk, és ilyenkor még váratlanabb, hogy nem tudunk felhőtlenül örülni a várva-várt újnak.
Felmerülhet a kérdés, hogy jogos-e egyáltalán "gyásznak" nevezni, amit ilyenkor érzünk. A gyász per defitionem a veszteségekre adott természetes válasz. Tulajdonképpen egy változáshoz való adaptálódási folyamat speciális esete, amikor a változást veszteség kíséri. Bár a gyász kifejezést klasszikus értelemben halálesetekre alkalmazzuk, nagyon hasonló folyamatok zajlanak le a pszichében a halálhoz nem köthető, fenti veszteségeknél is. Ha David Kessler (az egyik legnagyobb élő gyászterapeuta) egy hosszú interjúban azt magyarázta a járvány elején, hogy amit most érzünk a karantén kapcsán, az gyász, akkor azt hiszem használhatjuk bátran a hétköznapi veszteségekre is, ha másért nem, hát analógiás alapon, mivel a folyamat nagyon hasonló a klasszikus gyászhoz és a gyászmunkához használt eszköztár nagyon sokat tud segíteni az adaptálódáshoz: engedni, hogy fájjon egy kicsit, hogy lezárult egy életszakasz, teret adni a jövőtől való szorongásnak, hiszen nem tudjuk, milyen lesz, csak bízhatunk, reménykedhetünk benne, hogy rendben mennek majd a dolgok, és főleg nem ítélkezni az érzéseinkkel kapcsolatban, mert az elfojtás, a tagadás a legritkább esetben segíti az igazi, szívből jövő elengedést.
Van, aki könnyebben alkalmazkodik a változásokhoz, van aki nehezebben. Van, akinek könnyebben megy az elengedés, van, akinek nehezebben. És vannak, akik csendben gyászolnak egy korábbi nagy veszteséget, amit az ilyen "mikrogyászok" megkapirgálhatnak, felszínre hozhatnak - eszünkbe juthatnak a "vendégbabák", akik nem mennek oviba, iskolába, egy költözésnél magunk mögött hagyunk egy életszakaszt, amelynek a pillanatai felidéződnek a pakolással, felszakadhatnak régi sebek, amelyekről azt hittük, már rég begyógyultak. Nem baj. Legalább látjuk őket és esélyt kapunk arra, hogy gyógyítsuk őket.