Május első vasárnapja, Anyák napja... ahányan vagyunk annyifélét jelent. Mert az anyák is oly sokfélék... Én most a nehéz anyákra szeretnék emlékezni egy kicsit, nekem és anyámnak is ilyen jutott.

Általában 9 hónapig együtt dobogott vele a szívünk, születésünk után tőle függött az életünk. Sok éven át ő volt a nagy Istennő, akinek a szeretete és elfogadása legalább olyan fontos volt, minthogy tápláljon, gondoskodjon rólunk. Tőle tanultunk beszélni, fogta a kezünket, amikor járni tanultunk, ápolt, amikor betegek voltunk, oviba, suliba vitt - és közben megsebzett. Mélyen. Olykor azzal, amit mondott vagy tett, máskor azzal, amit nem mondott és nem tett, pedig annyira szükségünk lett volna rá. Ahogy minden félelem forrása a halálfélelem, minden hiány forrása a mellette, általa megélt hiány. És amikor kicsiként megéltük ezt a hiányt, egy részünk számára megállt az idő, ott maradtunk és még mindig várjuk, hogy megkapjuk azt az ölelést, azt a szeretettel teli pillantást, a jóváhagyást, a megerősítést, hogy jók vagyunk, jól csináljuk. Hogy szerethetők és értékesek vagyunk. Amikor a szemébe néztünk, megláttuk magunkat a tükörben, ahogy ő nézett ránk, úgy látjuk magunkat. Tőle és általa tanultuk meg azt is, hogy mit jelent nőnek lenni.

A legnagyobb csalódás talán rájönni arra, hogy anya nem Istennő (és apa nem Isten). Emberből van, és bár olykor tényleg ő a jótündér, tud gonosz boszorkány is lenni. Neki is van árnyéka. Sokszor hallottam azt a mondatot, hogy "a szüleinktől (vagy anyánktól) kaptuk az életet." Én ezt nem így gondolom. A pontos megfogalmazás számomra az, hogy "a szüleinken (anyánkon) keresztül érkezett el hozzánk az élet". Nemcsak a szemünk vagy hajunk színét, a testalkatunkat örököltük tőlük, hanem az anyáiktól örökölt feldolgozatlan traumáikat és a saját feldolgozatlan traumáikat is. Azt adták át, amijük volt. Mást nem tudtak. Így lettünk sebzett anyák sebzett leányai...

Az anyaseb gyógyításához sokszor kevés egy egész élet is. Édesanyám 70 évesen, a halála előtt 2 hónappal még mindig elsírta magát, hogy miért nem szerette őt az anyukája. Pedig a nagyanyám a saját bevallása szerint nagyon szerette őt. Csak ez a két szeretet soha nem tudott találkozni. Ahogy az enyém és az anyukámé se. Ő a haláláig hordozta az anyasebét, én kb. 20 éve gyógyítom a sajátomat. Fizikailag már több, mint 7 éve nincs itt, mentálisan már korábban visszahúzódott, érzelmileg 40 éve hiányzik. De még most is itt él bennem. Életem nagy részét azzal töltöttem, hogy vele harcoltam. Hol azon keseregtem, amit nem kaptam meg tőle, pedig szükségem lett volna rá (Istenem, mennyire szükségem lett volna rá), hol azon, amit kaptam, pedig nem kértem. Kb. 10 év volt eljutni odáig, hogy meg akarjak neki bocsátani, és újabb évek kelletek ahhoz, hogy rájöjjek, nincs mit megbocsátani - tulajdonképpen kvittek voltunk: én nem olyan gyerek voltam, amilyent ő szeretett volna, ő nem olyan anya volt, amilyent én szerettem volna. Nem tudom, melyikünk csalódottsága volt nagyobb.

Mára békét kötöttem anyámmal, azt hiszem, elgyászoltam az összes vele kapcsolatos veszteségemet - és közben békét kötöttem magammal. Itt él bennem, ahogy a nagyanyáim, dédanyáim, hordozom az életet és továbbadtam, ahogy ők is nekem. Éváig visszamenőleg: mindannyian az ő lányai vagyunk. Ez közös bennünk: az asszonyi sors, annak minden szépségével és gyötrelmével. Anyám nélkül ezt most nem tudnám, úgyhogy most hálával gondolok az én nehéz anyukámra, akárhol is van...