Jeles napok nélküle - Karácsony

... avagy hogyan éljük túl az ünnepeket. Különös tekintettel a karácsonyra...

A karácsony már tavaly nagyon más volt a járvány miatt, sok minden megváltozott - a korlátozások miatt kevesebbet lehetett találkozni, elmaradtak a szokásos adventi vásárok, a családokat, baráti köröket megosztotta a maszkviselés, a politika (idén még az oltás vagy nem oltás), és sokakban ott volt a szorongás vagy félelem az összejövetelektől, attól, hogy megfertőzheti a szeretteit. Ezek a körülmények még azoknak is megnehezítették az ünnepeket, akik nem veszítettek el családtagokat, rokonokat, barátokat. 

Ha valakit elkerültek a veszteségek, akkor is van egy elvárás, hogy a karácsony tökéletes legyen. A filmekben, a reklámokban ábrázolt boldog családok egyfajta modellként szolgálnak, a közösségi médiát nézve pedig úgy tűnhet, hogy mindenkinek tökéletes karácsonya van - csak nekünk nem. Ezen képek, gondolatok igazságtartalmát ritkán kérdőjelezzük meg, holott ez messze nem a valóság. Simán lehet, hogy a tökéletes kép elkészítése csak tizedikre sikerül, a "tökéletes képen" azonban nem látszik, hogy hánysor vesztek össze a rajta szereplők, mire sikerült egy mindenki számára vállalhatót ellőni. 

Emlékszem a régi karácsonyokra, amikor az volt a legnagyobb probléma, hogy összeegyeztessük a családlátogatásokat és azért mi is beleférjünk valahogy. A feszkót, ami már hetekkel korábban megülte a hangulatot, és hogy tulajdonképpen olykor azzal vigasztaltuk magunkat, hogy pár nap és túl leszünk rajta. A feszengést, a mély levegőket, amikor az egyetlen közös nevező az volt az ünneplőkben, hogy mindent megtettek, hogy úgy csináljanak, mintha minden rendben lenne, valami hasonlót produkáljanak, ahhoz a képhez, amit a filmekben látnak és amire a szívük mélyén vágynak, de nem jön össze, na.

A média által sugallt kép (az "együtt a boldog család", a reklámok, amelyek a legújabb kütyüket ajánlják jutányos áron e közösségi érzés igényére alapozva) kifejezetten az inzultus érzését keltheti azokban, akik mostanában veszítettek el valakit, akik egyedül vannak, vagy esetleg éppen elváltak, szakítottak, vagy a munkájuk elvesztése miatt egyszerűen nincs pénzük ajándékokra, karácsonyfára, ünnepi vacsorára. Sokak számára a tavalyihoz hasonlóan az idei karácsony nemcsak azért lesz más, mert járvány van, hanem különben is más lenne, mert először nem lesz velük valaki, aki korábban része volt az életüknek. Vagy nem először, hanem már évek óta van egy üres hely az asztalnál, és ha különben működik is az életük, ilyenkor pontosan kiderül, hogy ki hol tart a gyászfolyamatában. (És azokról se feledkezzünk meg, akik jobbára egyedül voltak mindig is és életvitelszerűen utálják a karácsonyt.) Ők talán legszívesebben kitörölnék a naptárból ezeket a napokat, vagy lefeküdnének aludni és felébrednének január 2-án, amikor vége az egész felhajtásnak és vissza lehet térni a szürke hétköznapokhoz. Nagyon negatívan hangzik? Lehet, de ettől még ez az, ami VAN - és a valóság felvállalásánál, kimondásánál pozitívabb dolgot nem tudok elképzelni.

A gyász önmagában is elszigetel, és egy olyan kultúrában élünk, amely nem nagyon tud mit kezdeni a gyásszal, a veszteséggel, a fájdalommal. Egy veszteség a családban mindenkit máshogy érint - közben pedig van egy elvárás, hogy a "család tartson össze", támogassuk egymást, de ez sokszor egyszerűen nem megy, mert mindenki máshogy gyászol, máshol tart a saját folyamatában és egyszerűen képtelen arra, hogy támasz legyen mások számára. A barátokra ugyancsak szeretnénk számítani, azonban ők sokszor nem is fogják fel, hogy min megyünk keresztül és ők is küzdhetnek a saját, nem is tudatosult mikrogyászaikkal, amelyek miatt nem tudnak annyi figyelmet adni, amennyit egy gyászoló igényelne és megérdemelne. 

A legnagyobb kihívás talán azt elengedni, hogy az ünnepnek tökéletesnek kell lennie. Valahogy kialakult egy igény, hogy minden szeretetünket ebbe a pár napba sűrítsük, holott az év többi napján adott/kapott és megélt szeretet éppen annyit számít. A gyász az egyik legnehezebb tapasztalat, természetes, hogy ebben az állapotban kevesebbre vagyunk képesek. Ha a realitás talaján akarunk maradni, akkor a napjaink, az életünk, és benne az ünnepeink sem tökéletesek - és ez rendben van. 

Egy veszteség után az "elsők" mindig nehezek, és az első karácsonytól általában mindenki retteg, néhány gondolat, ami segíthet átvészelni:

1. TE mit szeretnél? 

Figyelj magadra, arra, hogy mi jó Neked és mi nem, mitől könnyebb, mitől nehezebb. Adj magadnak engedélyt arra, hogy félretedd az elvárásokat, iszonyú nehéz időszak ez, megérdemled.

Az ünnepeket le lehet mondani. Nem kell részt venni benne. December 24-e péntek, lehet ez is egy ugyanolyan péntek, mint a többi 52 az évben, ami után szombat jön, hétvége. Jövőre is lesz karácsony. Ha valaki úgy gondolja a környezetünkben, hogy "de ez olyan szomorú," akkor mondhatod erre, hogy az a szomorú, hogy a szeretted meghalt. 

Ha megnyugtatnak a hagyományok, akkor kiváló, menj azzal, és ha valamit kihagynál, az is rendben van. 

A "Nem." egy önálló, teljes mondat. Magyarázat sem kell hozzá. Használd, amikor úgy érzed. 

Ha úgy döntesz, hogy társaságba mész, készülj egy menekülő útvonallal. Ha előre szólsz, hogy csak beugrottál kellemes ünnepeket kívánni, találkozni, csak néhány percig maradsz, a többiek erre készülnek, nem kezdenek el nyúzni, hogy maradj, amikor menni akarsz, és még mindig meggondolhatod magad, azt senki nem fogja rajtad számon kérni, hogy miért maradsz tovább. 

2. Az elvárások minimálisra csökkentése

A hasonlat talán sántít, de törött lábbal eszünkbe sem jutni nekivágni egy maratonnak. A gyász egy hullámvasút, és az ünnepek előidézhetnek egy újabb hullámvölgyet akkor is, ha korábban már jobban voltál. Sokan tapasztalják azt, hogy mintha visszakerültek volna a startvonalhoz. Ilyenkor a legjobb visszatérni az alapokhoz: egyszerre egy nap, egyik láb a másik után. Érdemes végiggondolni, hogy mitől ünnep az ünnep? Karácsonyfa? Begli? Éneklés? Találkozások? Ha ebből bármi megvalósítható, akár egy is - kiváló. Jövőre is lesz karácsony. A legfontosabb most a stabilitás megőrzése, a rugalmasság, az alkalmazkodás a megváltozott körülményekhez - és az együttérzés magaddal, mert  ez tényleg nagyon nehéz. A tökéletes helyett a körülményekhez képest jó is lehet cél.

3. "Soha többé nem lesz jó ünnepünk"

Hogyan is lehetne ez a karácsony ugyanolyan, mint a "régiek"? Hiszen minden megváltozott. David Kessler mesélte, hogy mikor meghalt a fia, az első karácsonyra elutaztak. Második évben, mikor kimentek a temetőbe, a másik fia azt mondta: "Soha nem lesz már jó ünnepünk." Mire David azt válaszolta: "Hmmm... nehéz arra gondolnom, hogy van még hátra 30-40 évem, és soha többé nem lesz jó karácsonyunk." A fia elgondolkodott, és azt mondta: "Talán egyszer majd mégis lesz." Szóval az, hogy most nem tudod  elképzelni, hogy egyszer majd örülni fogsz az ünnepnek, teljesen normális. A gyász azonban alakul, ahogy mi is. Ugyanolyan, mint régen, soha nem lesz. Más lesz. És ez a más is lehet örömteli, ha másképp is, és ha nem most, hanem majd egyszer. 

4. Igények, szükségletek kifejezése

Sokan próbálják támogatni gyászolókat, de nem tudják, hogyan tegyék, és a segítő szándék ellenére sokszor pont az ellenkező hatást érik el. Ha van valami, amiben úgy érzed, segítségre van szükséged, mondd el. Segíts a környezetednek, hogy segíthessenek Neked. Az is hasznos lehet, ha jelzed nekik, ha valami nagy segítség volt számodra: azt általában perceken keresztül tudjuk részletezni, hogy mi nem segített, hogyan bántottak meg, ugyanilyen fontos, hogy jelezzük: valami nagyon jól esett, életmentő volt egy adott pillanatban, bármilyen apróságról is legyen szó. Egy telefonhívás, egy bevásárlás, egy beszélgetés, segítség az ügyintézésben, sokat jelenthet, ahogy a segítő számára is az, ha erről kap egy visszajelzést. 

5. Hagyományok

Akinek fontosak a hagyományok, érdemes végiggondolnia: melyek azok, amelyek leginkább támogatnak. A hagyományok úgy születnek, hogy valami újat kipróbálunk és ha jó, megismételjük. Ami már nem működik, el lehet hagyni, és ki lehet próbálni valami újat, ha beválik, lehet ez egy új hagyomány. Sokat segít, ha a gyásznak dedikált ideje van, ki lehet menni a temetőbe és ott vagy akár otthon gyertyát gyújtani, teret adni a hiánynak, a szomorúságnak, és emlékezni. Ha gyermekek is érintettek a gyászban, rájuk különösen oda kell figyelni. Nekik azzal tudunk a legtöbbet segíteni, ha biztosítjuk a stabilitást és folytonosságot, és tanulhatunk is tőlük arról, hogy az élet megy tovább. A kedvenc karácsonyi film, a kedvenc étel elkészítése, a kedvenc dal eléneklése megadja ezt, és ápolja annak az emlékét, aki fizikailag már nincs jelen. 

Fontos észrevenni azt is, hogy mi az ami megmaradt a veszteség után: a gyász a szeretet egyik formája, ez a szeretet mindenképpen velünk marad, mint ahogy az emlékeink is. 

Sokak számára a második karácsony nehezebb, mint az első - van, aki az első karácsonyra elutazott, vagy még teljesen sokkban töltötte, el se hatolt igazán a tudatáig, hogy a karácsonyok egyszer s mindenkorra mások lesznek. A család, ismerősök is azt várják, hogy lépjünk tovább, "térjünk vissza az életbe" - ez nem megy könnyen, mert a régi élet már nincs, az új meg még éppen csak elkezdett alakulni. Fontos, hogy adjunk magunknak időt erre a változásra. A gyászunk változni fog, ahogy mi magunk is, és ahogy lassan kialakulnak az új szokások, rítusok,  ahogy megtaláljuk a módját, hogy az ünnepekre meginvitáljuk eltávozott szeretteinket és tisztelegjünk az emlékük előtt, ahogy alkalmazkodunk az új helyzethez, ez is könnyebb lesz. 

A karácsony, ahogy ma ünnepeljük, egy viszonylag új ünnep, évezredes hagyományokkal, mielőtt narratívában a "szeretet ünnepévé," gyakorlatban az év végi csúcs gazdasági eseménnyé vált volna. A korai kereszténység a római szaturnáliák idejére időzítette, amely viszont eredetileg a téli napforduló, a pogány "Legyőzhetetlen Nap" ünnepe volt, melynek során a fény sötétség feletti győzelmét, a fény születését ünnepelték. Ezek az év legsötétebb napjai, a természet visszahúzódott, látszólag mozdulatlanságba dermedt, hogy tavasszal újra utat törjön a megújult élet - és ez így megy évről évre. A karácsony üzenete lehet az, hogy a legmélyebb sötétségben születtik meg a fény, a reménytelenség mélyen a remény. Minden évben lehetőséget kapunk arra, hogy átéljük ezt a misztériumot, hogy újra megszülessen bennünk a Fény. Szívből kívánok áldott, békés ünnepeket, azt, hogy idővel több szeretettel, mint fájdalommal tudjunk emlékezni azokra, akik már nincsenek itt.