Jeles napok nélküle - Újév

Lasssan vége az évnek, kezdődnek a szilveszteri bulik, amikor sokan ünneplik, hogy végre vége és reményekkel telve várják az új esztendőt, egy új kezdetet, vannak azonban szép számmal olyanok, akik számára ez az év nemcsak "egy nehéz év" volt, hanem "az év, amikor minden megváltozott," ami után az élet már soha nem lesz olyan, mint előtte. Nyakunkon a szilveszter és az új év kezdete, amikor mindenki bulizni készül, ünnepel és itt vannak ugye a célkitűzések, fogadalmak, az emberek (és persze a reklámokban a cégek) sikerekben gazdag, boldog új esztendőt kívánnak. A karácsony után egy újabb fájdalmas kihívás annak, akinek az idei év egy súlyos veszteséget hozott. Vagy a tavalyi. Az első két év ugyanis a legnehezebb. Az év vége a visszatekintés, a számvetés ideje is, és sokak számára a veszteségek oszlopba bekerül egy olyan elem, ami mindent visz. 

Vannak, akik számára megkönnyebülést jelent, hogy vége egy borzasztó nehéz évnek, és azzal a reménnyel várják az új évet, hogy ennél már csak jobb lehet. Másoknál a tudat, hogy egy új évet kell elkezdeni nélküle felerősíti a fájdalmat, ráadásul itt a hagyományos újévi fogadalmak ideje, az elmúlt tíz évben meghonosodott évzáró/évtervező rítusok, amelyek középpontjában az áll, hogy hogyan lesz majd a következő év jobb, mint az előző, hogyan fejlődünk, valósítjuk meg önmagunkat. Aki gyászol, az ezt is másképp éli meg. A gyászolók számára az első egy-két évben megváltozott az időszámítás módja: van a veszteség előtti és utáni idő, és ez utóbbira az jellemző, hogy már soha nem lesz olyan, mint előtte, és az újratervezés még nem megy, mert elvesztek a kapaszkodók, a referenciapontok, megszűntek szerepek és lettek helyette mások, amelyekkel még csak ismerkedünk, amelyekben nem érezzük még otthon magunkat - és amelyeket igaziból a hátunk közepére kívánunk. 

David Kessler, korunk egyik legismertebb gyászszakértője (maga is gyászoló apa), csokorba szedett néhány javaslatot, amelyek segíthetnek az új esztendő elkezdéséhez, egyfajta gyászolóknak szóló újévi fogadalmakkal. A legfontosabb talán a következő: 

"Együttérző leszek önmagammal"

Igen, tudom, ezt sokkal könnyebb mondani, mint megtenni. Elméletben jól hangzik, azonban felmerül a kérdés, hogy "de hogyan?" Ezt sokféleképpen megteheted, próbáld ki, hogy Neked mi működik, melyik szólít meg.

Adj teret az érzéseknek

A gyász egy természetes folyamat, David szereti egy folyóhoz hasonlítani, ami elvisz oda, ahova menned kell. Engedd meg magadnak, hogy megtapasztald az érzéseidet anélkül, hogy küzdenél ellenük vagy cenzúráznád azokat. 

Pihenj, ha elnyűttnek érzed magad

Tán meglepően hangzik, de a gyász kimerítő, fizikailag is. Adj magadnak időt és lehetőséget arra, hogy a testben, lélekben, mentálisan regenerálódj. 

Adj magadnak engedélyt arra, hogy nemet mondj 

A "Nem." egy önálló, teljes mondat. Megválaszthatod, hogy kikkel szeretnél együtt lenni, és eldöntheted, hogy milyen tevékenységek esnek jól. 

Adj magadnak engedélyt arra, hogy igent mondj

Mondj igent arra, hogy gondoskodsz magadról, hogy hallgatsz a szívedre. 

Kapcsolódj egy közösséghez

Mindannyiunknak szüksége van arra, hogy lássanak, hogy olyanokkal legyünk együtt, akik megértenek. Keresd olyanok társaságát, akik megértenek Téged és a gyászodat. Az érzések kifejezése és megosztása másokkal átformálhat. 

Tápláld a kíváncsiságot

Próbálj ki új dolgokat vagy válassz egy másfajta megközelítést. Van valami, ami érdekel, de még nem próbáltad ki? Lépj ki a megszokottból. Elmehetsz kávézni a szomszédoddal, sétálhatsz egy másik parkban, tanulhatsz valami újat. 

Mozogj

A gyász a testünkben él. Mozogj egy kicsit, hogy újra kapcsolatba kerülj a testeddel. Sétálhatsz, táncolhatsz, úszhatsz, nyújthatsz, jógázhatsz - az elméd és a tested összekapcsolódását segítheti, ha minden nap mozogsz egy kicsit. 

Tölts időt a természetben

Amikor gyászolunk, az elménk rabul ejthet. A természet emlékeztet a minket körülvevő világra. Úgy vagyunk összerakva, hogy képesek legyünk kezelni a gyászt, ahogy a tenger hullámai is feltornyosulnak, majd visszahullanak, ahogy a fa ágai a Nap felé törekednek, ahogy a mókus tudja, hogy hogyan tartalékoljon télre. Ajándékozd meg magad a természeti világban töltött idővel. Hagyd, hogy a szél megsimogassa a bőrödet, hallgasd a természet hangjait, csodáld meg a hegyeket vagy a napkeltét, nevelj egy növényt az erkélyen vagy az ablakpárkányon. 

Lélegezz

"Egyszerre egy nap." Amikor a gyászolók intenzív érzéseket élnek át, például sírnak, David gyakran emlékezteti őket arra, hogy vegyenek egy mély levegőt. Lélegezzenek be elfogadást és békét, lélegezzenek ki elvárásokat és küzdelmet. Kapcsolódj a légzésedhez és a testedhez. 

Ezek mind nagyon egyszerű dolgok, bár a saját tapasztalataim szerint olykor még ezek is nehezek, különösen azokon a napokon, amikor elkap egy hullám.

Ha visszanézek a saját első újéveimre, igen, nemcsak az elsőre, hanem a másodikra, harmadikra is, a legnehezebb az volt, hogy egyrészt rengeteg elvárásom volt magammal szemben (hol kellene tartanom a gyászommal, hogyan kellene működnöm, mit kellene és nem kellene éreznem), másrészt elveszítettem a képességet, hogy tervezzek, képtelen voltam előre látni, hogy hogyan alakul majd a következő év. Először csak napokra tudtam tervezni, majd megterveztem a hetet, ebben sokat segítettek a FlyLady rutinok, mert azokon nem kellett gondolkodni, "csak" csinálni, ami hol ment, hol nem. És rengeteget szapultam magam azért, mert nem volt erőm szinte megmozdulni sem, egy csomó minden volt a teendő listámon és a nap végére sok tétel maradt kihúzatlanul, ami miatt bűntudatom volt, közben elkeserített, hogy nem vagyok a régi, hiszen azelőtt ezt simán végigcsináltam. Ma - több év után - már látom, hogy végtelenül kimerült voltam, a testem bojkottált minden kísérletet, ami akkor, abban az állapotban teljesen irreális elvárás volt magamtól. Korábban bárkivel együtt tudtam érezni, idő volt, mire megtanultam együttérezni magammal, látni a saját sebzettségemet, gyengeségemet és először tudomásul venni a korlátaimat, majd elfogadni, hogy nem kell mindig csúcsteljesítményt nyújtani, és hogy normális azt éreznem, hogy "nem vagyok a régi," hiszen minden megváltozott, miért pont én ne változtam volna meg? Nem voltak könnyű pillanatok. Ilyenkor segít igazán a kiváncsiság, amellyel fordulhatunk magunk felé is, megismerhetjük olyan oldalunkat, amelyről eddig fogalmunk sem volt. 

+1 Elvárások nélkül

Rengeteg elvárás él bennünk azzal kapcsolatban, hogy nekünk és a világnak, a körülöttünk élőknek milyeneknek kellene lenniük, hogy a dolgoknak hogyan kellene alakulniuk. Törött lábbal eszünkbe sem jut kárhoztatni magunkat azért, hogy nem futunk olimpiai csúcsot százon, és joggal háborodnánk fel vagy nevetnénk azon, aki ezt várja tőlünk. A gyász megterhelő, és hiába kellene ezt meg azt csinálni vagy érezni, nem megy. Akár más várja ezt el tőlünk, akár mi magunktól. Ha elveszítünk egy számunkra fontos lényt, sokan érzik úgy, mintha elvesztettek volna egy darabot önmagukból vagy mintha lyukat ütöttek volna a mellkasukon. Ha mindez fizikai sérülésként jelenne meg, értelemszerűen nem ostoroznánk magunkat, természetesnek vennék, hogy a gyógyuláshoz idő kell, pihenés, és az elvárásainkat is jelentős mértékben redukálnánk. Az együttérzés önmagunkkal azt jelenti, hogy fizikai sérülés hiányában is ugyanezt tesszük, és igénybe veszünk mindent, ami segíti azt, hogy újraszervezzük magunkat, igent tudunk mondani a saját igényeinkre és nemet tudunk mondani a külső és belső elvárásokra (ezek általában könnyen felismerhetők arról, hogy a megfogalmazásban szerepel a "kellene"). 

És hogy mit kívánok Neked az előttünk álló évre? Több békét, kevesebb elvárást, hogy a folyó elvigyen oda, ahova menned kell, és hogy év végére több szeretettel, mint fájdalommal tudd őrizni annak az emlékét, akit elveszítettél.