Valentin-nap vagy magyarosan Bálint-nap a szerelmesek ünnepe - a párkapcsolatban, házasságban élők számára öröm, annak viszont, aki elveszítette (vagy még csak keresi) a párját, ez is egy nap, amit legszívesebben tán kitörölne a naptárból. 

Nálunk mondjuk a Valentin-nap soha nem volt akkora szám, egy angolszász országokból újabban (rendszerváltás után) elterjedt szokás, amit főként a "virágosok ünnepeként" emlegettünk. A férjem azonban ettől függetlenül megragadta (ezt) az alkalmat (is), hogy hozzon egy szál virágot, én meg szereztem szivecskés csokit, miért-ne alapon, bár az ilyen gesztusokhoz nekünk nem volt szükségünk kifejezetten ünnepre, eszünkbe jutott magunktól is, sima hétköznapokon is. Pont ma láttam egy friss felmérést, mely szerint akkora népszerűségnek kis hazánkban sem örvend ez az ünnep, nem igazán tudott meghonosodni (még?), a boltok felkészültek és elég egy sima bevásárlás, vagy hogy bekapcsolja az embert a tévét, máris az arcába tolják. Ehhez kapcsolódik az ugyancsak Angliából importált Házasság hete, ami 2008 óta a házasság és a család fontosságára akarja felhívni a figyelmet. Bár önmagukkal a kezdeményezésekkel nincs semmi baj, miért ne lehetne ünnepelni a szerelmet, a házasságot, mégis, sokaknak ezen apropóból nincs igazán mit ünnepelni, és leginkább a veszteségeikre emlékezteti őket, és arra, hogy egyedül vannak.

Bármennyire is utáljuk gyászolóként vagy egyedülállóként a Valentin-napot, bármennyire szorongunk vagy egyenesen rettegünk tőle, érdemes kicsit odafigyelni ezekre az érzésekre, mert csak azt tud a felszínre kerülni, ami alapból már úgyis ott van. Ha egy kicsit magunkba nézünk, akkor nem nehéz felfedezni a haragot, amit látszólag az ünnep vált ki, amit az iránt érezhetünk, akik kitalálták, akik hasznot húznak belőle, a reklámok készítői és általában a fogyasztó társadalom iránt, és a kapcsolódó irigység kapcsán titokban tán azok iránt is, akik izgatottan készülődnek rá, hogy a párjukkal ünnepeljék ezt a napot. Ez utóbbi persze egy "illegális" érzés, ami miatt még érezhetünk bűntudatot, akár szégyent is, hiszen gyerekkorunk óta azt tanultuk, hogy az irigység csúnya dolog - hát nem jobb akkor már teljesen jogosan felháborodni, hogy miért kell nekünk egyáltalán ez az "ünnep"? És aztán ott van a főként elváltak, szakítás után lévők vagy egyedülállók mardosó kétsége a saját értékeikkel, szerethetőségükkel kapcsolatban, és félelmük attól, hogy ők nem érdemlik meg a szerelmet, a szeretetet, vagy az özvegyek keserűsége és fájdalma amiatt, hogy már nincs kivel ünnepelni. Így már talán érhető, hogy a Valentin-napot ünneplők és nem ünneplők aránya miért 38%, illetve 62%. Ámerikában kicsit könnyebb talán, mert ott - legalábbis 1993-ban, amikor ott voltunk a nagyobbik gyerekemmel - nem kizárólag a szerelmesek küldözgettek egymásnak kártyát, hanem barátok, sőt, családtagok is, nem tudom, hogy azóta ez mennyiben változott, itthon ez az értelmezés meg sem jelent. 

Szóval hogyan éljük túl a Valentin-napot egyedül - bármi miatt is verik bele az orrunkat ebbe a ténybe az üzeletek és reklámok? 

Előszöris, ez is csak egy nap, idén vasárnapra esik, ami után jön a hétfő. Ha nem akar valaki nagyon belemerülni, akkor nyugodtan élheti úgy az életét ezen a vasárnapon is, mint máskor, esetleg kicsit jobban megtervezve, hogy ne legyen ideje emiatt gyötrődni. Az elterelés teljesen legális módszer, ha túl nagy a szenvedésnyomás, használjuk fel.

Felhasználhatjuk azonban ezt a napot (vagy akár időszakot) arra, hogy kicsit megszeretgessük - magunkat. Ha még soha nem gyakoroltunk empátiát magunkkal szemben, itt a kiváló alkalom, hogy elismerjük a veszteségeinket, teret adjunk a fájdalomnak, és mindazon nem-szeretem érzéseknek, amik most feltörnek belőlünk. Igen, lehet sírni és lehet fogni egy füzetet vagy papírt, ahova le lehet írni, hogy miért utálom a Valentin-napot, hogy milyen érzéseket, emlékeket hoz fel, aktivál, amelyekkel messze nem vagyok békében. Ezt senkinek nem kell megmutatni, lehet nyugodtan őszintének lenni, és lehetőleg kézzel megírni - sokkal hatásosabb, mint gépelve, mert ilyenkor nemcsak a kezünkkel, hanem az "egész testünkkel" írunk. Érdemes hangot adni a kétségeknek, a reménytelenségnek, az önmagunkról alkotott lehangoló véleménynek (ha vannak ilyenek), még jobb, ha egy elfogadó környezetben (ahol nincs ítélet, minősítés) tudunk ventillálni valaki más előtt - és megtapasztaljuk, hogy rendben van, hogy vannak érzéseink, amiket nem szívesen teszünk a kirakatba, de ettől még nem leszünk rossz emberek, csak nagyon fáj valami ott belül.

Akik a párjukat gyászolják, felidézhetik az emlékeiket, amikor együtt töltötték ezt a napot, hogy hogyan töltötték. Nem fog fájni? De. Nagyon fog hiányozni, ugyanakkor az emlékek felidézése mosolyt fog csalni a szád szegletébe - és ez az, amit már senki nem vehet el Tőled, a Tied, hiszen a múlt nem változtatható meg, ami ebben az esetben nagy szerencse. Kibattyoghatsz a temetőbe és vihetsz egy szív alakú mécsest/gyertyát a sírjára, vagy otthon elkezdheted kialakítani az új rítust a régi helyett, és mivel a kapcsolat nem veszett el, a párod Benned továbbra is ott él, továbbra is ünnepelheted a szerelmet, amiben részed volt. Az első évben a legnehezebb, ahogy telik az idő, az új rítusok segíteni fognak abban, hogy a közös életeteket tudd ünnepelni és több szeretettel tudj gondolni rá, mint fájdalommal. 

Akik mostanában szakítottak vagy váltak el, azoknak ez ugyancsak nagy kihívás, hiszen nem elég, hogy egyedül vannak és gyászolják a kapcsolatot, simán lehet, hogy a párjuk már valaki mással Valentin-napozik. Kegyetlen. Ezzel nem lehet mit csinálni, a legtöbb, amit magáért tehet az ember (lánya), hogy legalább nem bántja magát amiatt, ami vele történt. Persze lehet haragudni az exre, lehet hibáztathatni őt vagy magunkat, a világot, a "harmadikat", aki miatt felbomlott a kapcsolat, fel lehet sorolni az összes érvet, ami miatt másként kellett volna történnie, de egy dolgot elárulok: ez nem változtat azon, ami már megtörtént, az már a múlt része, a valóság, és a valósággal vitatkozni lehet ugyan, de igen fájdalmas és ezt a vitát soha nem lehet megnyerni. Akármennyire is igazad van, fejben ezt nem fogod tudni megoldani, érezd hát, amit érzel, és próbálj meg nem ítélkezni, hanem együttérezni magaddal. Nekem legalábbis ez vált be. Fájt? Naná. De egy kiadós "önsajnálati meditáció", amelynek keretében teret adtam ennek a fájdalomnak, jól kisírtam magam, kiírtam magamból - őszintén - ami belül feszített, megnyugodtam, rá tudtam látni arra, hogy igen, megvolt az oka ennek a szakításnak és talán Neked is pont egy ilyen nap kell ahhoz, hogy elkezdődjön Benned a tiszta gyászfolyamat, elismerd a veszteségeidet, és a romok között megtaláld azokat a dolgokat, amelyek megmaradtak. Felismerheted, hogy hogyan változtál meg a volt párod mellett, és elkezdhetsz gondolkodni azon, hogy kivé szeretnél válni a kapcsolat hiányában. 

Szóval gyászolóként a Valentin-nap nem egy könnyű ünnep, és ha semmi nem működik abból, amiket írtam, tudd, hogy nem egyedül utálod és hogy pár óra és vége a cirkusznak, elmúlik, ahogy minden más. Kívánok békés február 14-ét mindazoknak, akiknek most leginkább erre lenne szüksége.