Társadalmunk igen korlátozott időt ad a gyászra, bármilyen súlyos is legyen a veszteség. Ezt hívják gyászévnek – már az elnevezés is azt sugallja, hogy egy évünk van a gyászra. Ennek kulturális hagyományai is vannak, de ha valakinek 6-12 hónap alatt nem sikerül feldolgozni a veszteséget és visszatérni a normál kerékvágásba, nagy valószínűséggel sok aggódással és értetlenséggel találkozik, és a környezete azt sugallja, hogy valami nincs rendben vele, esetleg unszolják, hogy menjen terápiára. A terápia természetesen nagyon jó, de kevesen élnek vele, mert egyszerűen nem engedhetik meg maguknak vagy van egy belső ellenállás bennük a terápiával szemben.

Amikor valaki meghal, a legsúlyosabb veszteséget elszenvedő körül a rokonokból és barátokból automatikusan kialakul egy támogató csoport. A korai gyászra létezik egyfajta ökoszisztéma, és az interneten is rengeteg cikk található a gyászról és arról, hogy hogyan lehet túlélni a krízist.

Az idő múltával azonban a dolgok megváltoznak, és a saját tapasztalatom az, hogy az igen súlyos veszteségeket elszenvedők egy idő után bűntudatot, szégyent éreznek, mert nem tudnak megfelelni az elvárásoknak és ami még rosszabb, elrejtik és eltemetik a fájdalmukat. Őket hívom „csendben gyászolóknak”, akik egy idő után a környezet megnyugtatása és a téma kerülése érdekében kifejlesztenek egy álarcot, kifelé az elvárásoknak megfelelően működnek, viselkednek, teszik a dolgukat, befelé szenvednek és cipelik a gyász terhét éveken, évtizedeken át, olykor halálukig.

Én is egy voltam közülük. Később rájöttem, hogy egyszerűen csak több időre, több információra, több megértésre, több együttérzésre lenne szükségem, és eszközökre ahhoz, hogy begyógyítsam a sebeimet és helyreállítsam a belső békémet. Már megtanultam, hogy hogyan vigyem tovább az életemet, a munkámat és egyéb felelősségeket, de továbbra is sebezhető voltam és egyszerű dolgok – dátumok, helyek, tárgyak, zenék, filmek, stb. – hatására is újra feneketlen mélységekbe tudtam zuhanni. És mindent megtettem, hogy ezt elrejtsem, mert azt gondoltam, hogy a gyászév letelt, tehát már túl kellene lennem rajta. Hát nem.

A gyászév során csak az első lépéseket tettem meg a lelki békém felé vezető úton. Hosszú út volt.  4 éve "gyógyulok", és úgy gondolom, hogy jogom van hozzá, jogom van az érzéseimhez, és ahhoz, hogy a saját tempómban dolgozzam fel mindazt, ami velem történt. A családomban látottak és a sorstársakkal folytatott beszélgetések arra indítottak hogy megírjam, amit megéltem, tanultam. Eltökélt szándékom volt, hogy a veszteség ellenére teljes életet szeretnék élni, rengeteget olvasás, kísérletezés és sok évnyi önismereti munka eredményét szeretném most megosztani.