A gyásszal kapcsolatos irodalmat akkor kezdtem olvasgatni, amikor édesanyám állapota kritikusra fordult a kórházban, 2014 őszén. Természetesen az első, ami szembejött, Elisabeth Kübler-Ross alapművének kivonatolt változata a gyász fázisairól, a sztereotípiák (tagadás, alkudozás, harag, depresszió, elfogadás), amin ha szépen átballag az ember, akkor utána az élet megy tovább a rendes kerékvágásban. A gyakorlatban ez nagyon nem így működik. 

Arról, hogy hogyan jutottam ezekre a következtetésekre, máshol részletesen is írok, mondjuk úgy, hogy ez az esszencia, amit a magam számára leszűrtem, ami meghatározza azt, hogy ha gyászolóval találkozok, hogyan közelítek hozzá.

A gyásznak nincs meghatározott időbeosztása. A gyász a szeretet egy formája – maga a kapcsolat nem hal meg a szeretett személlyel. Minden gyász egyedi, még egyazon ember esetén is. Egy közelálló személy elvesztése után az élet soha többé nem lesz ugyanolyan – és normális így érezni. Tulajdonképpen minden felmerülő érzés normális: a fájdalom, a harag, a bűntudat, a szégyen, a hibáztatás, még a hitvesztés is. A gyász ítélkezésmentes zóna.

A gyászunk olyan, mint mi magunk. A veszteség önmagában nem változtatja meg a személyiséget, legfeljebb felerősíti vagy a felszínre hozza legmélyebb személyiségjegyeinket, amelyek eddig rejtve voltak vagy amelyeknek nem voltunk tudatában. Másrészt gyászolni a családunktól „tanultunk” – szenvedést okozó gondolataink nem varázsütésre, a semmiből kerültek fejünkbe. David Kessler amerikai gyászkutató és terapeuta mottója: „A fájdalom elkerülhetetlen – a szenvedés opcionális.” Ha jobban megismerjük önmagunkat és mélyebbre ásunk a család történetében, az sokat segíthet annak megértésében, hogy hol vagyunk és miért vagyunk ott. Ezek az örökölt és tanult minták azonban megváltoztathatók, és van választásunk, csinálhatjuk másképpen (az ősök útjának tiszteletben tartásával).

A gyász egy elengedési folyamat: egy jövőkép elengedése, amely már soha nem lesz olyan, amilyennek terveztük, elvárásoké, vágyaké, amelyek soha nem fognak teljesülni, de legfőképpen annak az illúziónak az elengedése, hogy életünk minden aspektusát kontrollálhatjuk – nehéz ügy. És hát el kell engedni azt a vágyat, hogy megváltoztassuk a múltat, hogy a jelenben tudjunk teljes életet élni.

A saját utamon voltak segítőim ezen az úton, barátok, akik egyébként kiváló szakemberek és sok tapasztalattal rendelkeznek gyászolók kísérésében, de szisztematikus segítséget (gyászcsoport, pszichoterápia) nem vettem igénybe. Korábbi önismereti munkám során számos módszert, technikát kipróbáltam, megismertem, és ezek közül sokat eredményesen tudtam alkalmazni a gyógyulás érdekében. Rengeteget változtam és változom még most is – remélhetőleg fogok is, amíg élek. A veszteség, amibe kis híján belehaltam (szó szerint), az életem részévé vált, egy meghatározó tapasztalat több más meghatározó tapasztalat között, amelyek azzá tettek, aki vagyok.