Veszteségeink
Veszteséggel élni
Az életünk során mindannyiunkat érnek kisebb-nagyobb veszteségek. Bármi vagy bárki, amire/akire birtokos szerkezettel gondolunk ("az én ....m") veszteség "tárgyává" válhat. Olykor magunkból is elveszítünk egy darabot...
Minél jobban kötődtünk egy adott személyhez, tárgyhoz vagy élethelyzethez, annál súlyosabban éljük meg az elvesztését, hogy a továbbiakban már nem lesz része az életünknek abban a formában, ahogy addig volt. A kapcsolat maga azonban nem veszik el, a gyászon keresztül egy másfajta kapcsolat alakul ki. A gyászt általában egy szeretett személy elvesztésekor szoktuk használni, azonban nagyon hasonló "tüneteket" produkálhatunk egy szakítás vagy válás után, egy háziállat elvesztésekor vagy akár a munka elvesztésekor, költözéskor, az élethelyzet radikális megváltozásakor. Hiába na, a változások megráznak minket, sokszor még akkor is, ha mi akartuk/kezdeményeztük, pláne akkor, ha tőlünk függetlenül következtek be, nem vártuk vagy nem akartuk azokat.
Erős veszteségérzést akkor élünk át, amikor érzelmileg kötődünk valakihez vagy valamihez. Az a bizonyos birtokos szerkezet (az én gyerekem, az én férjem, az én feleségem, az én házasságom, az én munkám, az én otthonom, stb.) azt jelzi, hogy úgy gondolunk rá, mint ami hozzánk tartozik, a részünknek érezzük. És ez valamilyen szinten így is van. Értelemszerűen egy kulcs elvesztése inkább bosszantó, azonban ha eltörik a nagyi 100 éve őrzött és óvott porcelán teáscsészéje, az mélyebben érint, ahogy az is, ha el kell költözni a házból/lakásból, ahol éveken át éltünk. Ha látunk egy elgázolt sünit, valószínűleg sajnáljuk, megérint, de teljesen más érzéseket élünk át, amikor a kölyökkora óta, 15-20 éve velünk élő kutya vagy macska hal meg. Érdekes módon enyhe gyászreakciókat kiválthatnak teljesen pozitív események is, mint például az, hogy valaki lediplomázott - itt a veszteség egy életforma, a diákélet lehet, illetve az is, hogy munkahelyet váltunk. Elbocsátás esetén ez sokkal egyértelműbb. Egy szakítás vagy válás gyötrelmeit gondolom nem kell ecsetelni. Ami itt érdekes, hogy azok is átélik a gyászt, ha más formában is, akik konkrétan ki akartak lépni a kapcsolatból. És a legnagyobb veszteségeink a halálhoz kapcsolódnak: minél szorosabb volt a kapcsolat, annál intenzívebb a veszteség érzése és az azt kísérő gyász. Itt pedig az az érdekes, hogy a kapcsolat nem feltétlenül személyes, gondoljunk csak arra, hogy hányan gyászolták John Lennont, mennyire megrázó tud lenni egy híres ember, egy példakép halála. A prímet természetesen barátok, családtagok halála viszi, itt vannak a legnagyobb veszteségeink, és itt találkozunk a legtöbb olyan történettel, amelyek sokáig fájó, akár soha nem gyógyuló sebeket hagynak maguk után.
Maradjunk most a halottainknál, az emberi kapcsolatainknál. Sokat gondolkodtam azon, hogy bizonyos veszteségeket miért veszünk könnyebben, mások miért fájnak olyan nagyon és olyan sokáig. A kulcsa a dolognak azt hiszem ott van, hogy minél erősebb a kötődés, annál inkább a lényünk, a személyiségünk részévé váltak ezek az emberek és a velük való kapcsolatunk. Minél mélyebb ez a kapcsolat, annál jobban hiányzik, amikor nincs. Sokszor a világban elfoglalt státuszunk is megváltozik: feleségből/férjből özvegyek leszünk, a gyerekek árvák. A mindennapok szintjén a szokásaink egyfajta tehetetlenségi erővel visznek minket anélkül, hogy észrevennék, tudatosulna. És minden apró mozdulat, ami már nem érhet célba emlékeztet arra, hogy valami végérvényesen megváltozott. Én kávés vagyok, a férjem teázott - reflex lett a mozdulat, hogy miközben melegszik a tej a kávémhoz, felteszek melegedni vizet az ő teájához. A boltban még hetek múlva is simán bedobtam azt a sajtot a kosaramba, amit csak ő szeretett. Kivasaltam a ruhát, ami még ott várt a vasalnivaló kupacban. Minden ilyen mozdulat, ami az életem részévé vált, értelmét veszítette, és újra kellett tanulni, hogy ezt mostantól nem csinálom. Aki értelmet adott ezeknek az apróságoknak, már nem volt ott. És minden mozdulatomban ott volt az iránta érzett szeretetem - ez a rész nem közvetlenül róla szólt, hanem rólam, ezt én éreztem, én éltem át ezekben az apró hétköznapi gesztusokban azt a részemet, aki gondoskodik valakiről, aki szeret. A feleség "szerep" a részemmé vált, az identitásom részévé. 20 éven át a nap 24 órájában feleségként gondoltam magamra. Ennek csak úgy volt értelme, hogy volt egy férjem, és ez fordítva is igaz volt, számára én az ő felesége voltam. Nem egy férjet veszítettem el, hanem A férjemet. Bár soha nem tekintettünk egymásra egyfajta birtoktárgyként, a nyelv mégis milyen árulkodó - az összetartozást jelzi.
Hasonlóképpen működik a szülő-gyerek kapcsolat is. Nem egy anyát veszítettem el, hanem AZ (én) anyámat. Persze vannak speciális helyzetek, amikor nem (csak) a biológiai szülő tölti be az adott szerepet, a nagyobbik gyerekem két apát veszített el, az egyiket - az édesapját - 10 éves korában, a másikat - aki apja helyett apja volt - 29 éves korában, ennek ellenére amikor arról beszél, hogy elveszítette AZ édesapját, akkor mindenki tudja, hogy kiről van szó. Ez itt sem szoros értelemben vett birtokviszony, hanem az összetartozás megfogalmazása.
Minél több szállal kötődtünk valakihez, minél szorosabb volt a kapcsolat, annál inkább a részünkké vált és annál inkább úgy éljük meg az elvesztését, mintha magunkból veszítettünk volna el egy részt, mintha egy részünk a szeretet személlyel együtt meghalt volna, ami olyan értelemben igaz is, hogy valami visszavonhatatlanul megváltozott, és a közös történet könyvébe, amelynek mindketten részesei voltunk, nem kerülnek további fejezetek. Az én életem könyve íródik tovább, de kimaradnak belőle azok a részek, amelyek a a közös jövőnkről szóltak volna, lapok, amelyeket én fejben már a mi történeteink számára tartottam fenn. Része marad a történetnek, de már csak úgy, ahogy bennem él tovább. És itt érkezünk el egy másik, rejtett veszteséghez, amelyről ritkán esik szó: az elveszített jövőhöz, vagy talán inkább jövőképhez.
Mindannyiunkban él egyfajta elképzelés arról, hogy mi lesz majd egyszer. Vannak céljaink, álmaink, és még ezek hiányában is ott vannak a szokásaink, amelyekkel átmegyünk a tegnapból a holnapba, és ha nem is tudatosul, igaziból ezek mozgatnak minket. És valamiért készpénznek vesszük, hogy ha tegnap volt valahogy, akkor holnap is hasonló lesz, ahogy a nap is felkel minden nap. Idős vagy beteg emberek esetén jobban belekalkuláljuk azt, hogy egyszer majd meghalnak, fiataloknál, egészségeseknél ez ritkán része a képletnek. Míg az első esetben van lehetőségünk és időnk felkészülni a változásra, az utóbbi esetben ez eszünkbe se jut és ha beüt a krach egy baleset (vagy éppen egy szívleállás) formájában, akkor hirtelen változik meg minden, és se felkészülve nem vagyunk rá, se nem értjük, és maga a változás egyszerre nagyon sok területen forgatja fel az életünket. Az első esetben a felkészülés időszaka már tulajdonképpen egy gyászfolyamat (anticipációs gyásznak is hívják) - ez egy külön műfaj, és a halál tényleges bekövetkezésekor már - ha nem is feltétlenül tudatosan - gyakorlatilag benne vagyunk a gyászfolyamatban. A második esetben minden előzetes jelzés nélkül zuhanunk bele, és sokszor a gyászolóknak nem csak magával a veszteséggel, hanem egy komoly traumával is meg kell küzdeni, ami megnehezítheti a veszteség feldolgozását.
Egy szerettünk elvesztése - akár előre látható volt, akár nem - az érzések széles skáláját szabadítja fel, minél nagyobbnak éljük meg, annál intenzívebbek az érzések is. Ezek kezelése komoly kihívás lehet, és a környezet nem mindig jelent nagy segítséget, vagy azért, mert el van foglalva a saját gyászával (és érzéseivel), vagy azért, mert nehezen tudunk mit kezdeni mások fájdalmával, intenzív érzéseivel. Szerencsés, ha van körülöttünk valaki (barát, családtag), aki ítélkezés nélkül, pusztán a jelenlétével támogatja a folyamatot, ennek híján egy sorstársi közösség (gyászfeldogozó csoport) vagy egy terapeuta komoly segítséget nyújthat, különösen az első időszakban.
A veszteség feldolgozásához, a gyászhoz idő kell, nem mintha az idő önmagában megoldana bármit is, hanem mert időre és rengeteg türelemre van szükség ahhoz az átalakuláshoz, aminek beindítója maga a veszteség volt. Minél nagyobbnak éli meg valaki, annál mélyebb lehet az átalakulás. Nem könnyű - a "poszttraumás növekedést" nem adják ingyen, és nem is mindenki vállalja fel az ehhez szükséges belső munkát. Ugyanakkor nem lehetetlen. Maga a folyamat egy hullámvasút, sok buktatóval, visszaesésekkel, mélypontokkal, és ha Te is ebben a helyzetben vagy éppen, tudd, hogy nincs felesleges lépés, a visszaesések egyre ritkábbak lesznek, a mélypontok egyre kevésbé mélyek és egyre hamarabb vissza tudsz kapaszkodni utána. Az úton azonban számtalan kincset találsz - a veszteségek ajándékát, és egy olyan életet, aminek a veszteség részévé válik, beépül abba az új emberbe, akivé általa válsz.