Ha támogatni szeretnél egy gyászolót...

Röviden: csak legyél mellette, vele. Hagyd, hogy beszéljen, sírjon, hallgasson. Vásárolj be neki vagy legyen nálad valami nasi, amit együtt majszolhattok el. És tán a legfontosabb, hogy NE vígasztald. Furcsán hangzik? Mindjárt elmondom, hogy miért.

Aki éppen elveszített valakit és esetleg emiatt darabokra hullott az élete, nem fogod tudni megvígasztalni, különösen nem az elején, amikor a veszteség még friss. Őt egyetlen dolog vígasztalná meg: ha az egész történetről kiderülne, hogy nem igaz, hogy meg se történt, vagyis ha visszakapná azt, akit elveszített. Mélységes fájdalmat él át, az első időben még fel se fogja, hogy mi történt - az agya először lebénul (kimegy a biztosíték), aztán meg pörög ezerrel azon, hogy egyáltalán felfogja. Egy dologban biztos lehetsz: a veszteségét nem tudod meg nem történtté tenni, és a gyászát nem tudod enyhíteni. A legtöbb, amit tehetsz, hogy ott vagy vele, hogy tudtára adod, hogy szereted, hogy mellette állsz. Hiába jó a szándék,  vannak mondatok, amelyek pont ellenkező hatást váltanak ki. Van, aki ezekre csak bezárkózik, van aki kifejezetten felháborodik és visszaszól. Ha észleled, hogy rosszat szóltál, gyakorolj önkritikát és verbalizáld, hogy érzed, hogy ez most nem volt jó, sajnálod és még véletlenül se akartad megbántani, tényleg szeretnéd támogatni. 

A gyásznak tanú kell. Régen közösségi tapasztalás volt, meg lehetett mutatni a fájdalmat, voltak szertartások, íratlan szabályok, amelyek megkönnyítették mind a gyászolónak, mind az őt kísérőknek a folyamatot. Ma egy olyan kultúrában élünk, ahol az érzéseket nem szokás kimutatni - gyerekkorunk óta erre szocializálódtunk, főleg a férfiak és a fájdalom tekintetében ("a fiúk nem sírnak"), de lányként is hallottam eleget, hogy "ne sírj", vagy esetleg "mit bőgsz?". A fájdalom és a félelem megmutatását ma sokan a gyengeség jelének tekintik. Uralkodni kell az érzelmeken, ráadásul ha valaki ezt nem teszi, akkor sebezhető lesz és bántják is, megszégyenítik. Annyira nem csodálkozom, hogy ezek után nem érezzük komfortosnak, hogy egy friss gyászoló esetén olyan, mintha a két lábon járó fájdalommal lennénk együtt - nem tudjuk, hogy nyúljunk hozzá, hogyan közelítsük meg, ráadásul ő most éppen egy nagyon mély, sötét gödörben van, ahova lemászni félelmetes lehet annak is, aki segíteni próbál. Sokan annyira nem tudnak mit kezdeni mások fájdalmával, hogy inkább távol maradnak. Nem tudják mit mondjanak, ezért inkább nem mondanak semmit és eltűnnek. Ez pedig barátságok, családi kapcsolatok megszakadásához vezethet, újabb gyászhoz, vagyis csak hab a tortára. Szóval ha valakit a környezetedben súlyos veszteség ért, szedd össze a bátorságod és hívd fel, keresd meg. Íme néhány tipp, ami nemcsak nálam, másoknál is működik. 

Mit ne mondjunk/tegyünk?

1. Tudom, mit érzel/min mész keresztül.
2. Minden okkal történik. 
   
3. Hosszú élete volt, másoknak nem adatik ennyi. 
4. Most már legalább nem szenved/egy jobb helyen van. 
5. (Vetélés, gyermek elvesztése esetén) Lehet még gyereked/gondolj a többi gyerekedre. 
6. (Öngyilkosok, függők esetén) Magának köszönheti, ami történt vele/Mindenki felelős a saját életéért.
7. Lejárt az ideje/elvégezte a dolgát itt a földön.
8. Még mindig gyászolsz?
9. El kellene engedned.
10. Most erősnek kell lenned 

Ezek a mondatok nagyon sokszor elhangzanak. És nem, senki nem tudja, hogy min megy keresztül a gyászoló. Ha volt is hasonló veszteséged, minden gyászoló és minden gyász egyedi, igazság szerint fogalma nincs senkinek arról, hogy valakiben egy veszteség hatására mi megy végbe. A racionalizálás, a magyarázatok nem segítenek, mint általában semmi olyan tartalmú megjegyzés, ami arról szól, hogy valaki a saját hitrendszere szerint hogyan értelmezi a történetet. A gyászoló úgyis kínozza magát a miértekkel és ezerszer végig pörgeti magában, hogy mi lett volna, ha... Még ha alapból ő is úgy gondolja, hogy "minden okkal történik", ebben a konkrét esetben ronthat az állapotán és ha talál is okot, az nem kisebbíti a veszteséget. Minden olyan kísérlet, ami erre irányul azt az üzenetet küldi számára, hogy a vesztesége nem is olyan nagy, a fájdalma indokolatlan - vagy hogy az illető nem érti meg. Ezek nem róla szólnak, nem segítenek neki. A racionalizálás, a megmagyarázás mellett ugyanígy nem segít, sőt kifejezetten ront a helyzeten bármilyen ítélet, utasítás, elvárás, számonkérés. Ha tényleg segíteni akarsz, akkor onnan indulj el, hogy a gyász ítélkezésmentes zóna és mindenki úgy gyászol, ahogy tud, addig, amíg belül így érez. Most nem neki kell erősnek lennie, hanem a környzetének, hogy meg tudja tartani. Ha a gyászolóra koncentrálsz és az ő igényeiből indulsz ki, ha simán csak csöndben mellette vagy, vagy ha tanácstalan vagy, akkor ezt bevallod, már nagyon sokat tettél érte. 

Mit mondhatunk/tehetünk?

1. Nagyon sajnálom
   Ez őszinte, nem róla szól, hanem rólad, szimplán kifejezed az együttérzésedet.
2. Részvétem/Fogadd őszinte részvétem
   Sokan utálják, merhogy olyan semmit mondó, formális. Sokáig én is nehezen mondtam, viszont amikor én gyászoltam, nagyon hálás voltam érte: Semleges, van rá kész válasz, amin nem kell gondolkodni (egy sima Köszönöm megteszi) és lehetőséget adott arra, hogy eldöntsem, akarom-e folytatni a beszélgetést. 
3. Bárcsak tudnék valami okosat mondani, de nincsenek szavaim. 
4. Fogalmam nincs róla, hogy min mész most keresztül, bármit megtennék, hogy segítsek.
5. Tudod a telefonszámom, bármikor hívhatsz (és rá lehet csörögni a gyászolóra, nem biztos, hogy az első időben eszébe jut telefonálni)
6. Vidd el sétálni a természetbe
7. Vásárolj be olyasmiket, amiket szeret, esetleg vigyél meleg kaját.
8. Ne mondj semmit, csak öleld meg, (Koronavírus idején ez sajnos nem opció).
9. Hallgasd meg. Akkor is, ha tizedszer mondja ugyanazt. Így próbálja felfogni a felfoghatatlant. 
10. Amivel kezdtem: Ne mondj semmit, csak legyél vele.

Összefoglalva a lényeget: a gyász egy rögös út, amin mindenkinek magának kell végigmennie. A legtöbb, amit egy gyászolóért tehetünk, hogy elkísérjük ezen az úton, nem hagyjuk egyedül abban a sötét veremben, ahonnan kirángatni nem lehet és nem is kell. Talán nehéz elfogadni, hogy nem tudjuk megoldani a problémáját, viszont bízhatunk abban, hogy némi támogatással képes lesz rá ő maga. Ha aggódsz érte, beszélj egy szakemberrel (pszichológus, gyásztanácsadó) és vele oszd meg az aggodalmaidat, kérj tanácsot, hogy hogyan segítheted. Vannak nagyon bonyolult, nehéz helyzetek, amikor nem maga a gyász az alap probléma, hanem a veszteséget kísérő trauma (váratlan, hirtelen halál, erőszakos halál, gyermek elveszetése), vagy ha a gyászoló eleve klinikai depresszióban szenvedett vagy halmozottan érték veszteségek. Ilyen esetekben mindenképpen indokolt szakember bevonása.